Dr. Kiss A. Sándor

Emlékezzünk 1944 őszére
A múlt ismerete nélkül nincsen társadalmi tisztánlátás

1944. október 6. kétszeresen is gyásznap a legtöbb o­rosházi számára. Először az aradi tizenhárom tábornok mi­att, másodszor azért, mert e napon foglalták el Orosházát a szovjet csapatok és elkezdődött a csaknem félévszázados megszállásunk, benne az 1956-os forradalmi szabadsághar­cunk leverése éppen úgy, mint 1849-ben. Mivel én ekkor az „Orosházi 3. sz. levente század” parancsnokaként a Dunán­túlon voltam, így csak korabeli újságcikkek, könyvrészle­tek, nevesített nyilatkozatok, jegyzőkönyvi és halotti anyakönyvi adatok alapján írtam meg ezt a megemlékezést, stílusában „staccato”-ként. A célom ezzel az volt, hogy a sok kényszerű elhallgatás után, az ifjúságnak az események felemlíté­sével, némi adattal szolgáljak a háború borzalmairól, a­mikről ők még hallomásból is csak keveset tudnak, ha egy­általán tudnak valamit. Természetesen a beszámoló csak egy kicsiny, mondhatni „fikarcnyi” töredéke az akkori e­seményeknek, de talán így sem les z hiábavaló.

Románia 1944. augusztusában kapitulált és a román had­sereg átállt a szovjetek oldalára, így hátba támadva ben­nünket. Ezek után a 2. Ukrán Front csapatai szeptember 23-ára gyorsan elérték a román–magyar határt.

1944 szeptemberében Orosházát és környékét hadműve­leti területté nyilvánították és az első napokban a deb­receni VI. Honvéd Hadtest parancsnokság elrendelte, hogy 18–42 év közötti kiképzetlenek a községházán jelentkezze­nek és 3 napi élelemmel, századdá összeállítva, gyalog­menetben Tiszavárkonyba vonuljanak, mint felvevő helyre. A parancsra bevonultakat Brestyánszky Béla in­dította útnak, így az én 3. sz. leventeszázadomat is (szeptember 25-én), melynek századparancsnokául engem jelölt ki, mint kiképzett ifjúvezetőt, leventeoktatót, egyetemi hall­gatót.
Szeptember végén Orosházára érkezett a sümegi roham­tüzérek egyik egysége, akik Tótkomlóst és környékét tisz­tították meg a szovjet páncélosoktól, több T34-es páncé­lost kilőve. A sikeres ütközetből Orosházára tartva, az egyik tanya melletti kukoricásban rejtőzködő szovjet pán­céltörőből és páncélököllel leadott lövésekkel a parancs­noki- és az azt követő rohamlöveget kilőtték. Winkelstein Kőszeghy Barnabás főhadnagy, Kisfa­ludi Árpád hadapród őrmester parancsnokok, és a többi, a páncélosban tartózkodó honvéd, hősi halált haltak. Őket október 1-jén (vasárnap) temették el az Alvégi temetőben, ahol a sírkert első sorában nyugszanak.
Október 5-én a kora délutáni órákban Orosházát is bombázták az orosz repülők. A vasútállomás épületének ke­leti szárnyát találat érte, ahol a Szegedről beérkező vonat sok utasa tartózkodott. Összesen 43 fő halt meg és sok volt a sebesült is. Még azon a napon eltemették a ha­lottakat a raktárépület mellett egy tömegsírba. Helyét még ma is egy nagy fakereszt jelzi. Később exhumálták őket, a hősök temetőjébe. Október 5-én, az Észak utcán járva, az úton katonák, civilek, megpakolt kocsik hosszú sora hömpölygött Gádoros felé. „Gyünnek az oroszok – mondta Cikora úr, a suszter – bütyök úrék eltévesztették a háborút”, miközben javította Csiz­madia Imre bácsi bakancsát.

Brestyánszky Béla: Október 6-án reggel a német csa­patok elhagyták Orosháza térségét. Kora délután a Sal Já­nos (ma Kós Károly) utcán végeláthatatlan sorokban jövő, sáros, kimerült magyar katonák vonultak vissza. Fél 5-kor a magyar csapatok végleg elvonultak, de a Sal János–Horthy Miklós (ma Bajcsy-Zs. utca) sarkán (volt ecetgyár) egy tankot, a Horthy M. út–Kerek utca sarkán egy ágyút helyeztek el, és ezekkel tüzeltek kifelé a községből.

Az orosházi állami anyakönyv bejegyzése szerint, nem­csak a község határában voltak harcok, hanem a központban is. Mint utóvédek a községháza kapujában géppisztoly go­lyóktól találva halt meg Bencsik Lajos, P. Nagy Sándor, Rusz Lajos honvédek, Járosi Pál törzsőrmester parancs­nokukkal együtt, október 6-án este. Voska Olga szerint, az utóvéd magyar katonák többször, még október 8-án is tűzharcot vívtak a szovjetekkel, az Alvégi temető melletti

nádasból addig, amíg töltényük volt.

Csizmadia Imre könyvében így emlékezik e napokra: 1944. október 6-án (pénteken) úgy négy óra lehetett (délután), amikor arra lettem figyelmes, hogy a dűlőúton […] valami sokadalom közeledik […] lehettek vagy tizenketten. Ezek vissza­vonuló magyar katonák voltak. Nagyon fáradtan érkeztek a tanyánkhoz. Kenyeret kértek és mentek tovább, megköszönve a szívességünket. Azután jött egy nagy autó, a szántó­földeken keresztül, egyenest a tanyánknak. A sofőr meg­kérdezte: milyen irányba és mennyire van kövesút? Ők vol­tak az utolsó magyar katonák, akiket a háború alatt láttam. […] Este végleg elkészítettem a bunkerunkat (óvóhely árok) és éjjel 11 óra körül minden eldughatót kihordtunk, ólba, boglyákba.

Janovics Imre: Még október 6-án délután is elkezdtünk dolgozni a Katona utcai MEZŐGÉP-nél, az udvart betonoz­tuk. 1–2 óra körül aztán egyszer csak jött a légitámadás. Berohantunk a garázsba. A golyók csak úgy verődtek a friss betonba. Amikor csönd lett, fogtam magam és a Táncsics ut­cán, ahol rengeteg katonai jármű és katona volt, haza ke­rékpároztam a Csizmadia S. utcai lakásunkra. Az állomás épülete felől nagy füst kavargott.

Soós Béla: Féltünk a kiszámíthatatlan veszedelemtől. Október 6-án délután alacsonyra szállt RATÁK húztak el, a fe­jünk felett. A Kelet utca felől a repülők gépfegyvereinek ropogása behallatszott a Katona utcai lakásunkba. Estefelé aknalövések hallatszottak Bogárzó irányából.

Szőke Lajosné: A padlásunkról láttam, hogy a Mohács utcánál aknavetőt állítottak fel és golyók csapódtak a tűzfalba. Nem sokkal később, néhány szovjet katona jött be. Benéztek mindenhová, ágy alá, szekrénybe, padlásra „szol­dát, szoldát” felkiáltással katonákat kerestek. Később fá­radt szovjet katonák lepték el az egész házat és ott pihen­tek meg. Pár nap múlva megszakítás nélkül jöttek a T34-esek Földvár felől.

Vlocskó János: A község „kiürítése”, illetve az el­menekülés miatt Orosházán csak két orvos, Dr. Pálka Lajos és id. Dr. Zelenka Lajos maradtak, akik a gyógyszer és felszerelés hiánya ellenére, derekasan kivet­ték a részüket a gyógyítási és sebkezelési munkákból.

Csizmadia Imre bácsihoz a tanyájukba október 7-én (szom­baton) két orosz katona ment be. Az egyik a falon megpil­lantotta és felcsillanó szemmel akasztotta le a Doxa órát és tette zsebre. „Ezt elfelejtetten eldugni” – írja Imre bácsi. A másik az ünneplő csizmámat próbálta felhúz­ni, de sehogy sem sikerült, így csak „Csort tvojmatty” kiáltással bedobta a kuckóba. Amikor Makó József bátyám­nak elmondtam, hogy az órámat és még mi mindent vittek el, azt mondta: „Jó embörök azok, hé! Csak onnan visznek azok, hé, ahun van!” Két nap múlva találkozásunkkor nagyon le­felé állt az orra József bátyámnak. Mindig fényes szárú csizmában szokott lenni, de most két elnyűtt bakancs volt a lábán. „Mi van József bátyám?” „Hadd el, hé! Ezek a sönkiháziak elvitték a csizmámat […] úgy húzták le a lábam­rul, oszt ezt a rusnya bakancsot hagyták itt helyette…” Íme, így változik az ember véleménye, az események hatására.

Kiss András (édesapám) elbeszélése szerint, november közepén, tehát az ún. „szabadrablási idő” után, egy román tiszt, a szokásos „nyemecki szoldát”-ot keresve, meglátta a nagy polcos szekrényben (mert ott is a szoldátot kereste!) az én laboratóriumi vegyszereimet, üvegkészülékeimet, stb. Ujjong­va így kiáltott fel: „Én lenni patru egyetem, elvinni ezek. Én nem lenni piszkos orosz, zabrálni; kölcsön vinni. Mikor elmenni Orosháza, visszahozni”. Azóta is hozza.

Szendi H. Imre: egy orosz katona bement hozzájuk és „szlanyina, szlanyina” követelésre Imre bácsi bement a kam­rába, és a fél oldalnyi szalonnán kérdőn mutatta, hogy 4–5 ujjnyit vágjon-e le? De az orosz mutatta, hogy ott fenn a madzagnál, azaz az egész oldalt elvitte.

Hamzsek Lajos: Legsürgősebb feladat volt a bombázástól és a harcokban elhunytak eltemetése. Ezt a Kiss Bertalan és a Kóti-féle temetkezési vállalat emberei végezték. A koporsókat a Drucker fakereskedő raktárából hozott deszkákból készítették el. Egyben a halottak anya­könyvezését is végezték.

Voska Olga: Október 8-án Dr. Bulla Sándor főjegyzővel, Holecska Gyula tanárral és Iványi István községi bíróval tár­gyalt Voronyin őrnagy, városparancsnok, a polgárőrség fel­állításáról, a további atrocitások gátlására. A polgárőr­ség parancsnoka Holecska Gyula tanár, t. hadnagy lett.

Engem Bonyhádon ért a szovjet megszállás, a Horthy kormányzó meghiúsult kiugrási kísérlete és a Szálasi-éra kezdete után. December 6-án 5 leventémmel, civil öl­tözékben indultunk haza, Orosházára. Csávolynál az oroszok elfogtak bennünket, és az ártéri hidat újjáépítő hadifoglyok közé csapva kellett dolgoznunk. Így lettünk hadifoglyok. Enni persze nem adtak és a magunkkal hozott csekélyke élelem hamar elfogyott. Egy hét után sikerült – leventé­immel – együtt megszöknünk, és így december 15-én este érkeztem meg lakásunkba. Kellet-e nagyobb „ajándék” édesanyámnak név­napjára (december 16. Etelka), mint hogy fia hazajött.

Az Orosháza és a környéki harcokban az állami halotti anyakönyv szerint 73 magyar katona és 48 polgári személy halt meg, azaz 121 fő, míg a hősök temetőjében 135 fejfás sír található. Szabó Péter szerint 156 főt temettek el ide. Ebből az következik, hogy valószínűleg egyik adat sem pon­tos a halottak számát illetően, illetve a 39 ismeretlen jelű, egyedi sír mellett több tömegsír is van, és az anyakönyvbe az ismeretlenek nem lettek be jegyezve.

Meg kell jegyezni, hogy a hősi halottak egy része pol­gári személy volt, akik a bombázások következtében haltak meg. Van viszont több egyén, akik, pl. Balog Béla, Fazekas József (nagybátyám) és Jankó József, akiket agyonlőttek (kivégeztek). Erre bizonyíték az, hogy Fazekas József (77 év) a lakásán egy sebesült magyar katonát ápolt és mindkettő­jüket október 7-én reggel egymás vérébe fagyva, agyonlőve ta­lálták. Jankó József t. hadnagy, szabadságon volt és a ta­nyájukra vitte motorkerékpárokon a bugát. A szénősi úton az oroszok elfogták, a puszta-szenttornyai községhá­zára vitték, ahol másnap reggel, két tiszt társával együtt, agyonlőtték. Az állami anyakönyvbe „fejlövés” bejegyzés szerepel a neve mellett.

Az evangélikus egyház halotti anyakönyvében 31 fő található, és a halál okaként a „bombasérült” mellett „agylövés” és „fejlövés” is található. Talán az „agylövés” megjegyzéssel az agyon­lövést álcázta Fürst Ervin igazgató lelkészünk, míg a „csak” sérülésest „fejlövés”-sel jegyezte be?

A római katolikus egyház halotti anyakönyvében (ha­sonlóan az evangélikus anyakönyvi bejegyzésekhez) olyan 27 név szerepel, mint hősi halott, amelyek az állami anya­könyvben nincsenek bejegyezve. Külön megdöbbentett a volt tüzérlaktanyában fogva tartottak közül 12 kiütéses tífusz­ban (flekk-tífusz) elhunyt mellett Ham Ferenc honvéd ne­vénél az „éhenhalás” bejegyzés. Őt a hősi temető VIII. sor 4. sírjába temettek el, 1945. március 20-án. Talán Ham hon­véd halála volt a legszörnyűbb, a legyőzöttekkel való bru­tális bánás szomorú bizonyítékaként.

Sehol nincsen nyilvántartva az a sok ló, tehén, ser­tés, baromfi, ékszer, óra („davaj csasz”) „elzabrálása” (elrablása) és a sok magyar lány vagy asszony, édesanya megerőszakolása. Amikor a család férfitagja (férj, apa, fiútestvér) megpróbálták meggátolni az erőszakot, egyszerű­en agyonlőtték őket, mint ezt 1944. október 12-én éjfélkor a Striffler családdal tették.

Az evangélikus egyház 1945. augusztus 7-i presbiteri ülés jegyzőkönyvéből idézek néhány bejegyzést (13. kötet 41. oldal): Szörnyű látvány fogadta azt, aki október 7-én, szombaton reggel az utcára merészkedett. Halott honvédek hevertek mindenfelé […] a községen át pedig áradat módjára hömpölygött a tovavonuló orosz haderő. Egy teljes hétig tartott ez a szakadatlan áramlás. Az előrenyomuló katonák raboltak, fosztogattak és erőszakoskodtak. Leírhatatlan, amit akkor el kellett tűrnünk.

A templom déli homlokzatán egy nagy, ágyúgolyó ü­tötte seb tátongott, de érte egy másik kisebb találat is.

A robbanások következtében csaknem valamennyi ablaka betört. A be járati ajtókat felfeszítették, az oltárt feldúlták, terítőjét összetépték, a szőnyeget elrabolták. […] Talá­latot kapott mindkét parochia […] a teteje 2–3 gépágyúlövedéket kapott. […] A Lelkészi hivatalban a bútorokat összetörték, a könyveket, iratokat szertedobálták, be­szennyezték és összetapodták, a gyülekezeti levéltárat felforgatták. Ellopták az ezüst úrvacsoráztató készle­tünket […] összetépték és az utcára dobálták az ott ta­lálható Luther kabátokat (papi palást, „reverenda”) […]

1944. október 7-én reggel Orosházán megállt egy időre a megszokott élet […] csak a temetések hosszú sorának nem akart vége szakadni […] Október 22-én végre […] az orosz vá­rosparancsnok, Voronyin Sztaniszláv közölte velünk, hogy az istentiszteletek tartásának nincs akadálya… Gyüleke­zetünk hitélete a megszállás következtében sem csökkent. […] Az istentiszteletek látogatottsága és az offertórium lassan a régihez hasonlóvá vált 1948. március 15-én a Kossuth-szobor előtt, a környék­beli árkokból exhumált 6 magyar ismeretlen hősi halott ökumenikus búcsúztatása volt, több mint 10 ezer gyászoló orosházi jelenlétében. Ahogy Wingelstein Kőszeghy Barna­bás főhadnagy (Hősök temető I. sor. 1. sz. sír) neve nem szerepel egyik orosházi halotti anyakönyvben sem, vajon hány magyar hős nyugszik ismeretlen helyen, elfeledve? Büszke kegyelettel siratjuk őket.

Amint látjuk, még a haza területén, a megszállási ká­oszban meghaltak nyilvántartása sem teljes, akkor érthető, hogy sok ezer, a távolban elhunyt magyar honvéd, hadifo­goly, „málenkij robot”-os testvérünk sorsáról miért nem tudunk.

Ezekkel, a dokumentumszerű történeti adattöredékek­kel emlékezzünk 1944 őszére. Ezeket az adatokat elsősorban azok számára adjuk közre, akik a II. világháború alatt vagy után születtek, és ezekről alig, vagy semmit nem hallottak, amihez a feledtetési, állami startégig is hozzá­járult. Így talán bepillantást nyernek a háború borzalmaiba.

Létezhet-e értelmes háború? – teszem fel a kérdést Ung­váry Zsolt nyomán. Létezhet-e értelmes halál a háborúban? A Hazáért, az eszméért meghozott áldozat példaértékű lehet az újabb generációk számára, tankönyvek lapjain megdobog­tathatja a későbbi korok tanulóinak a szívét. Mégis kér­dezem: lehet-e értelmes halál a háborúban? Hová soroljuk a második világháború megannyi magyar áldozatát? Mondhatjuk, ez nem a mi ügyünk volt, bár sokkal inkább az, mint a sze­rencsétlen első. Azt nem kellett volna elveszíteni, akkor nincsen Trianon, s nincsen kényszerpálya, amely a németek mellé sodort bennünket, akiknek köszönhetően azután Horthy Miklós elmondhatta magáról (ki mondhatta még ezt a magyar történelem elmúlt ötszáz évében?), hogy békés úton vissza­szerzett a hazának többtízezer négyzetkilométert, az ott élő magyarokkal együtt. Ettől kezdve a mi ügyünkké is vált

a háború, még ha nem is a Donnál kellett volna védenünk a határainkat. De például a Budapest ostromakor elesett magyar, német és orosz kiskatonák halálában mennyi volt az értelem? És jogos volt-e az egyiknek emlékművet állítani, s a másiknak még a tisztességes temetést sem megadni? Azt mondhatnánk, hogy a győztes számára utólag értelmessé válik a háború. De örült-e az elesett orosz baka árván maradt családja a fris­sen támadt világhatalomnak?

Mi legfeljebb azzal vigasztalódhatunk, hogy ötszáz év alatt hozzászoktunk az örök vesztes szerepéhez. Mert hiába volt szép siker a török kiűzése és így megmentve Nyugatot, ez csak újabb megszállást hozott. Rákóczi szabadságharcának végén – éppúgy, mint 1849-ben, vagy 1956-ban – a bukás követ­kezett, az átmeneti sikerek dacára. Így azután a mi straté­giánk a túlélés lett, s ahogy talpra álltunk Világos és Trianon után, úgy összeszedtük magunkat a második világháború és azt követő megszállás után is. Ez mutatja az elszántsá­gunkat és élni akarásunkat. Nézzük csak meg: a Trianon utáni tákolmányállamok közül Jugoszlávia, Csehszlovákia már szét­hullott, mi szilárdan állunk e csonka kis országban.

Történelmünk sok gyászos eseménye és megpróbáltatása ellenére, végül, Isten mindig megsegítette népünket, hogy kilábaljon a megaláztatásból. Most Istenben bízva, egy jobb, háborúmentes jövőről álmodva, Vörösmartyval együtt vallom:

És annyi balszerencse közt,

Oly sok viszály után,

Megfogyva bár, de törve nem,

Él nemzet e hazán.

 

 

Vissza
Tartalom
Tovább